Nos, vasútmodellezés terén nem történt semmi érdemleges az elmúlt hónapban (mint az az átfogó rádiócsendből kitalálható), az optikai vonatérzékeléssel kapcsolatos kísérleteim pedig még nem tartanak ott, hogy bármi érdekeset írhatnék a témában, helyette egy kicsit mesélek a másik hobbimról.

Első fejezet,

amelyben a szerző hifi cuccokat vásárol, emellett bevallja, hogy semmit sem ért a hifihez.

A hosszú folyamatot elindító szikra a nappali sarkában porosodó két Orion hangfal volt, ezek meghajtásához akartam beszerezni egy erősítőt (gombhoz a kabátot...), hogy valamire használni lehessen őket. Miután bölcsen beláttam, hogy egy ilyesmi megtervezéséhez és összerakásához pont semennyire se értek, nekiálltam használt erősítőt keresni az interneten. Lévén ez az első erősítőm, nem értek a dologhoz egyáltalán, így két fő kritérium mentén szelektáltam: ne legyen túl nagy teljesítményű a hangfalakhoz és RCA bemenetei legyenek. A hangfalak teljesítményéről azóta több helyen is olvastam, hogy a ráírt számnak nem sok valóságtartalma van, de enélkül is lényegében véletlenszerűen választottam ki egy Hitachi rádiós erősítőt (receiver, ha úgy jobban tetszik).

Szerintem mondanom sem kell, hogy a  nyolcvanas években készült, árulkodó a sok tolópotméter és az elektronikus tunerrel valamint a nyomógombokkal büszkélkedő felirat. Kicsit hiányolom a nagy kerek hangerőgombot, főleg mert ez a lapos téglalapforma izé kicsit kényelmetlen, de egyébként rendben működik. Hozzáértés hiányában nem tudok leírni egyet sem a hifimagazinok hangzást méltató szóvirágjai közül, de nem tapasztaltam zavaró torzítást vagy zajt, igaz a bemenetek közt előfordul áthallás (de minek is szólna két bemenet egyszerre?). Így utólag a phono bemenetnek is örülök, bár vásárláskor még fogalmam sem volt a mibenlétéről. Egy darabig nem is foglalkoztam vele, mivel csak egy USB-s lemezjátszó és olykor a telefonom volt beledugva műsorforrásként. Ezekhez rövidesen csatlakozott az egyetlen új (azaz nem másodkézből vett) komponens egy ajándékba kapott Onkyo CD-lejátszó formájában.

Ez a szálcsiszolt előlap szerintem szép (a Power gomb különösen tetszik), bár modern hifi cuccokra jellemző minimalista elrendezés miatt kicsit kilóg a sorból. Ha már előlap, érdekes gondolat a tervező részéről egy ekkora előlapra ilyen pici gombokat rajzolni, a fülhallgató-kimenet melletti hangerőgomb viszont kedves gondolat. Az általam utólag olvasott kritikák és fórumos hozzászólások a hangját is dícsérték, én meg összehasonlítási alap hiányában nem tudok hozzászólni.

Ezen a ponton a már csak egy kazetta-lejátszó hiányzott, ennek a beszerzése viszont némileg kalandosabban alakult a vártnál. Először az eladó az aukció végén szólt, hogy már eladta a kérdéses decket (?), de felajánlotta helyette a végül nálam landoló Fishert. Hazaérve újabb meglepetés ért: az egyébként rendesen működő magnó felvétel állásban el sem tudott indulni. Mint kiderült a laza szíj a felvétel gombot megnyomva induláskor megcsúszott, mivel ebben a magnóban a fejeket és a hajtás fogaskerekeit is a motor viszi az éppen megnyomott gombnak megfelelő helyzetbe. Az eladó korrekt módon megadta egy TV-hifi szerelő telefonszámát, aki ingyen megnézte a magnót, de szíjat cserélni csak másnapra tudott volna. Erről ott kissé elhamamarkodottan lemondtam, mert nem volt kedvem másnap ismét elmászni Budapest majdnem átellenes sarkába. A magnó tehát hazajött valami tapadásnövelő spray segítségével ideiglenesen működésre bírt szíjjal. A cserét jóval később én magam csináltam meg (csak az egész előlapot kell hozzá lebontani), plusz feladatként a korábban említett tapadásnövelő folyadékot is ki kellett takarítanom a mechanikából, mert minden ragadt tőle. Sajnos ezzel együtt sem százas a szerkezet, 90 perces kazetták elejénél valami zörög benne, ellenben nagyon szép, különösen a két nagy kivezérlésjelző tetszik.

Második fejezet,

amelyben lemezjátszókról lesz szó, bár azokhoz sem értek túlzottan.

A Fisher deck megvásárlásával azonban egyel több jelforrásom lett, mint amennyit az erősítőre tudtam kapcsolni, mivel a phono bemenetre nem lehet vonalszintű jelet kapcsolni.

Aki esetleg egyáltalán nincs otthon a hifi világában, annak most megspórolok egy kis Wikipédia-olvasást: A hifi holmik RCA csatlakozóján a jel általában ún. vonalszintű (line level), ezért lehet különböző gyártóktól származó cuccokat összedugdosni. A lemezjátszók kimenete ez alól kivétel, tulajdonképpen a hangszedő jele van közvetlenül kidrótozva. Ez nem csak az alacsony jelszint miatt érdekes, hanem mert a hanglemezek vágásakor mindenféle technológiai okokból a magas hangokat felerősítik, a mélyeket meg csökkentik. Lejátszáskor ezt visszafelé kell megcsinálni, ehhez általában külön előerősítőt használnak, ami csak úgy mellesleg fel is erősíti a jelet a már említett vonalszintű bemenethez. A szokásos összeállítás tehát úgy nézett ki, hogy lemezjátszó→előerősítő→erősítő, az ezzel együtt járó rengeteg dróttal. Később elterjedt, hogy az erősítő egyik bemenetébe beépítik az előerősítőt, ez a phono bemenet. Ez a szokás persze kihalt, ahogy a legtöbb nappaliból eltűntek a lemezjátszók.

Igen ám, de az USB-s lemezjátszókban szintén van ilyen előerősítő, valószínűleg azért, mert a mai hifitornyokon jó ha egy vonalszintű bemenet van. A problémát először ennek az áramkörnek az összeállításával próbáltam orvosolni, de közben megérett a gondolat, hogy kéne egy rendesebb lemezjátszó. Az USB-s lemezjátszókról nem túl sok jó véleményt olvastam, meglehetősen egyszerű szerkezetek mindenféle beállítási lehetőség nélkül, ráadásul a házilag összerakott áramkör rendes árnyékolás hiányában mindenféle zajt összeszedett (és akkor  a drótokról még nem is szóltam). Vásárlás előtt kicsit kutakodtam lemezjátszó témában, majd a hozzáértés illúziójával felvértezve több lemezjátszót is megnéztem, hetekig őrlődtem több Dual lemezjátszó kapcsán is (amikről kivétel nélkül lecsúsztam), végül egy Sanyo félautomata lemezjátszóra esett a választásom.

Tulajdonképpen elégedett vagyok vele, bár eleinte nem volt felhőtlen az öröm. A karlift csillapítása már a hirdetésben sem működött (azóta megszoktam), azt viszont már csak itthon vettem észre, hogy egy lehelletnyit ferde a kar. Ezt még aznap sikerült orvosolni, csak közben tudtomon kívül kilazítottam a kart földelő drótot, így a következő hetekben látszólag véletlenszerűen búgni kezdett. A zaj forrásának felfedezése után egy jó órát szöszöltem egy csavar becsavarásával, mivel az ellendarabját elég lehetetlen szögben, kicsit a hangkar belsejébe benyúlva kellett megtartani.

A hangzásáról ennek sem tudok okosat mondani, viszont jó illusztráció lenne egy mit lehet egy lemezjátszón beállítani kezdetű leíráshoz: tűerő, anti-skating, sebesség, a kar oldalán lévő keresztirányú kiegyensúlyozó nehezék helyes beállításához nem is találtam semmilyen leírást. A másik érdekes jellemző a levehető shell, ha lenne másik hangszedőm (meg hozzá másik shell), akkor pár mozdulattal lehetne váltani egykiről a másikra, illetve elvileg a benne lévő hangszedő cseréje is könnyebb.

Harmadik fejezet

amelyben sokszor szerepel az RCA betűsor.

A fent leírt történések közepette sokáig kerestem a megfelelő összekötő kábelt is. A CD lejátszóhoz kaptam egyet, a magnóhoz viszont nem, ahhoz ráadásul kettő kell. Elsőre felkaptam egy másfél méteres kábelt az első elektronikai boltban, csak hát húsz centi áthidalására ez egy kicsit túlzás. Tanulság: rövid kábel kell, ha nem akarok csomót kötni a hifi hátuljára. Nem gondoltam volna, hogy egy pár harminc centi körüli kábel ennyire különleges igény lenne, de annak bizonyult. Az még nem lepett meg, hogy az átlag TV-laptop-telefon-háztartásigép vonalon mozgó boltok nem nagyon tartanak ilyen rövid RCA-kábelt, a neten talált fél méteres (ez a legrövidebb) kábelek ára már kicsit rosszul esett. Hogy, hogy nem, ilyen rövid kábelt csak audiofil boltok tartanak az egész hifi értékével összemérhető pénzért (darabját), úgyhogy ezen a ponton házi gyártású megoldásokhoz fordultam.

Az első kísérlet felemás eredménnyel zárult, a kábel működött, de a tetszetős fém csatlakozók elég szorosnak bizonyultak, kicsit erőltetni kell őket az ajlzatokra. Emellé béna módon elég vékony vezetéket vettem hozzá, úgyhogy hülyén is néz ki a csatlakozó hátulján lévő hatalmas lyukban kolompoló drót. Ezt a kábelt jó darabig használtam , a hiányzó egy darab helyett pedig ideiglenesen egy kétszáz forintos rettenet ugrott be. Nem hittem volna, hogy látok ennél selejtesebb csatalkozót, de az élet kapásból rámcáfolt a második házi dróthoz beszerzett aranyozott darabok képében. Remek bolt a Mikronika, de RCA csatlakozót többet nem veszek ott, az árnyékolás mérete annyira nem stimmel, hogy egész egyszerűen nem megy rá az ajlzatra. Ezen a ponton elegem lett a drótokkal való vacakolásból, és egy BestByte-ban vettem kettőt a legrövidebb, 0.75 méteres kábelből.

A kábelezés azonban ezzel még mindig nem jutott nyugvópontra, mert a zenegyűjteményem nagy része a számítógépen lakik, tehát azt is össze akartam kötni a hifivel. A távolság áthidalása viszonylag egyszerűen ment, ötméteres kábelt bezzeg még RCA-jack átalakítós változatban is kapsz az első boltban, RCA-kapcsolót már kevésbé. Azért neten szép kínálat van belőlük változatos árakon, de végül inkább összeraktam magamnak a vonalszint-phono átalakítóból felszabadult ajlzatokból meg egy sima kétáramkörös tolókapcsolóból. Mindezt egy kis fekete dobozkába építettem, ami aztán a csatlakozók/drótok súlyától állandóan felbillent, úgyhogy került bele egy 100 grammos horgászbolti ólomnehezék. A végeredmény szép nem lett, mert téglalap alakú lyukakban nem vagyok jó,  viszont hibátlanul működik.

Epilógus

amelyben kicsit hanglemezekről lesz szó.

 Az RCA csatlakozó elkészítése óta egy átrendezésen kvül nem sok történt a hifivel, egyelőre jól bírja, hogy a számítógép mindig rajta keresztül szól. Így nem kell külön bekapcsolni, drótot bedugni, ha  zenehallgatásra támad kedvem, bár szép lassan elkezdtem gyűjtögetni  a CD-ket, hanglezeket és kazettákat is. A beszerzés üteméről mondjuk sokat elmond, hogy a nemrég egy nagyszülőtől kapott kis pakk simán megduplázta a lemezgyűjteményem darabszámát. A kapott lemezek egy része nem igazán hoz lázba, de akad köztük pár érdekesnek tűnő darab is (A Hard Day's Night, 10 000 lépés, LGT Aranyalbum). Az eddig kipróbált három lemez egészen jó állapotú, főleg ahhoz képest, hogy a belső borítók milyen szakadtak és gyűröttek voltak. A többit még el kell vinni a nemrég talált, lemeztisztítással is foglalkozó emberhez, erre valószínűleg nem most a karácsonnyal súlyosbított félév végi hajrában fog sor kerülni. Valami rejtélyes okból ő is a város egy tőlem lehető legtávolabb lévő pontján van...